2020

• 01/07/2020
  Imádtam jó koktélpartika és a milánói Scálába járni
  Glamour | Kiss Annamária
  Text Kacziba Andi –aki modellből művész és menedzser lett –élete izgalmas, fordulatos, jópéldája annak, hogy nem érdemes a babérjainkon ülni, időnként bátranfejestkellugraniazismeretlenbe,fejlődésünk és boldogságunk érdekében.
  
  Andi a kilencvenes évek közepén egy olasz modellügynökség hívására Milánóba költözött. Ma már ugyanott a képzőművészet tölti ki mindennapjait. Számos kiállításon vett részt textilalkotásaival –a hazai közönség is láthatta munkáit –, maga is szervez tárlatokat, és igyekszik támogatni a fiatalabb képzőművészeket.Kíváncsiakvoltunk,milyenkihívásokkalkellett megküzdenie, míg modellből művész és menedzser lett.
  
  Kate Moss-szal egy időben kezdted a modellkedést, szerintem hasonlítotok is. Téged is az utcán fedeztek fel?
  
  Érettségi előtt álltam, mikor egy barátnőmmel jelentkeztünk a Look of the Year ’92-es válogatására, és végül a döntőbe jutottam. Budapesten művészeti menedzsernek tanultam, mellette modellügynökségen dolgoztam mint menedzser, aztán egy barátnőmmel modellügynökséget nyitottunk. Elsőként közvetítettünk modelleket Európán kívülre, és mi szerveztük a Queen of Hungaryszépségversenyt. Életem egyik meghatározóutazása ’96-ban volt; egy majdnem két hónapos kínai bemutatósorozat. Mire hazaértem, a négyéves párkapcsolatom befuccsolt. A barátomnak meggyőződése volt, hogy kiköpött Kate Moss vagyok, de kiderült, az utánam jövőlánynak is ezt mondta –úgyhogy Moss nem lett a kedvencem.
  
  Mi vitt rá, hogy másik országba költözz?
  
  Ahogy hazatértem Kínából, ugyanazon a hétenelfogadtam egy milánói ügynökség pár hónapos meghívását. Kint kaptam egy térképet, azzal jártam egész nap a válogatásokra, délutánonként bementem az ügynökségre, hogy a bookerem beirja határidőnaplómba a másnapi castingokat. Annyit kért, hogy mindig mosolyogjak, és ha bármit kérdeznek, mondjam, hogy „jesz”. Pár nap és néhány jesz után munkát kaptam egy Fendibemutatón. Attól kezdve folyamatosan dolgoztam és utaztam a világban, és végül Milánóban ragadtam.
  
  Ha a modellkarriered felfeléívelt, miért váltottál szakmát?
  
  Imádtam jókoktélpartikra és a milánói Scalába járni, így könnyen beilleszkedtem a város kulturális életébe. Vendégségben egy nálam jóval fiatalabb fiúbüszkén mutatta családja festménygyűjteményét, többek közt három hihetetlen festményt Caravaggio tanítványaitól. Elgondolkodtam az élet és talanságán: gyerekkoromtól művészettörténetet tanulok könyvekből, mégis a fiútöbbet tud Caravaggióról, mert műtárgyak között nőhetett fel. Rájöttem, hogy én is ilyen közegben szeretnék élni. Újra tanulni kezdtem. Harmincévesen jött el a váltás, akkor kértek fel egy privát rendezvény megszervezésére a Hotel Principe di Savoiában, ahol tíz rézmetszetet állítottunk ki Picassótól. Amikor az eseményre érkezőspanyol művészeti szakértőmeghívott ebédelni, bátortalanul megmutattam néhány kisebb textilmunkámat. Biztatott, hogy folytassam az alkotást, kísérletezzek tovább, mert lát bennem lehetőséget.
  
  Alkotásaid erősen feminin jellegűek. Honnan merítesz inspirációt?
  
  Hosszúévekig dolgoztam és laktam nőkkel, megismertem történetüket, megfigyeltem őket. Ezek és a személyes tapasztalatok hatására kezdtem érdeklődni a különbözőnői életszakaszban bekövetkezőfizikai és pszichés változások iránt, beleértve a társadalmi vonatkozást. Textil és polaroid munkáimmal sajátos módon próbálom megközelíteni az identitás, öregedés, gyermektelenség, erőszak, emlékezet és anorexia témáját. Mindig is csodáltam a karakteres és bátor nőket. Amikor lehetőséget kaptam, hogy Carol Ramával kiállíthassak, madarat lehetett volna velem fogatni!
  
  Mi a célod a művészettel?
  
  Gyerekkoromban felnéztünk az idősekre, ráncaik élettapasztalatról, bölcsességről árulkodtak. A mai társadalom nem tolerálja az öregséget, sem annak jeleit. Fáradhatatlanul keressük az örök fiatalság titkát, hogy versenyben maradhassunk, és ne legyünk kitaszítottak. Arra gondoltam, ha életkorom növekedésével társadalmunkban az értékemet folyamatosan vesztem, akkor ezt a folyamatot megfordíthatom: ha ráncaimat arannyal töltöm fel, az időmúlásával értékem növekedni fog. Az arcomonlévőráncokat aranypigment és speciális ragasztókeverékéből álló„arannyal” töltöttem fel injekciós tűhasználatával. Kiemeltem és új értéket adtam ráncos önmagamnak, és a korunkra jellemzőszelfiláz hatására egy polaroidsorozattal örökítettem meg. A polaroid kizárja az utómunkát. Ez részemről kritika, lázadás a mai nőkre nehezedőtársadalmi elvárásokkal szemben.
• 23/05/2020
  Látta, hogy a modellkedés nem lehet a végcél, új dolgokat tanult
  DUOL | L. Mészáros Irma
  Text Milyen különös találkozásokat hoz ez a rendkívüli helyzet! – gondoltam magamban, amikor a világhálón megpillantottam az 1992-ben végzett egyik tanítványom blogját, amelyben Olaszországból számol be a koronavírus-járvány okozta állapotokról.
  Karanténnaplóját sok ezren követik a duolon. Én is napról napra olvasom. Az érettségi évében, a vizsgákon láttam utoljára, s akkor az volt a nagy hír a diáklányról, hogy bejutott a nemzetközi jelentőségű Év Arca verseny országos döntőjébe. Bevallom, meglepődtünk. Mint ahogy most is.
  A dunaújvárosi születésű, Milánóban élő Kacziba Andi ma képzőművész, textilművész, aki a járvány okozta bezártságában éppen az ez évre tervezett kiállítására készülve alkot. 1996 óta él a divat fővárosában. Modell és rendezvényszervező volt, üzletasszony, s annak a Cramum nonprofit művészeti egyesületnek az egyik alapítója, amelynek tárlata már Budapesten az Olasz Kulturális Intézetben is bemutatkozott.
  Hogyan került az egykori földvári gimnazista Milánóba, s azóta mivel foglalkozott? – a többi között erről is beszélgettünk vele.
  – 1992-ben a szóbeli érettségi vizsgáról – édesanyám nagy ijedtségére – egyenesen Budapestre utaztam, mert akkor készültünk az Év Arca verseny tévés döntőjére. Utána bekerültem egy modellügynökségre, s mellette tanulni is kezdtem. A gimnáziumban nem törtem össze magam, de azóta rájöttem, legjobban tanulni szeretek – meséli nevetve. – Felvettek – a legfiatalabbként – a Casus Alapítvány hároméves művészeti menedzserképzésére. Két év múlva egy barátnőmmel megalapítottuk az Attractive modellügynökséget, s hamarosan a legnagyobbak közé kerültünk.
  A modellkedés – mint mondja – számára nem exhibicionizmus, hanem olyan lehetőség volt, amelynek segítségével beutazhatta a világot. 1996-ban két hónapot Kínában töltött. Aztán hazatérte után egy magánéleti változást követően, amikor Budapesten éppen nem találta helyét, egy olasz cégtől ajánlatot kapott: egy hónapos szerződést. Az egy hónapból sok év, csaknem egy negyedszázad lett. Olasz nyelvtudás nélkül vágott neki, de a tanulást ott is alapvetőnek tartotta. Világosan látta, hogy a modellkedés nem végcél. Előnyét a kapcsolatok megteremtésében, s abban látja, hogy megnyitotta számára a világot: más kultúrákat ismert meg. Közben folyton tanult és keményen dolgozott. Lényeges volt számára, hogy olaszul is igényesen tudja kifejezni magát. A IULM egyetemen, a kommunikáció a képzőművészetben elnevezésű szakon végzett tanulmányok sok mindent megváltoztattak benne. Az évek során képes volt folyamatosan megújulni. Minden élethelyzetben összegyűjtötte a tapasztalatokat, amikre aztán a következő szakaszban ismét lehetett építkezni. Harmincévesen új életet kezdett: rendezvény- és kiállítás-szervezéssel foglalkozott, később reklám- és divatfotózással. Majd úgy alakult, hogy megmutatta néhány munkáját a Picasso-metszetek művészeti szakértőjének. A szakember tehetségesnek nevezte Andit, s folytatásra biztatta.
  – Így most már jó ideje azt csinálom, ami bennem van – mondja. Kerámiával foglalkozott, majd a textilre tért át. A 3D-s textilművészet területén végzett kutatásaiért arany emlékplakettet is kapott. Egy-két évente önálló tárlattal lép az olasz közönség elé, minden évben tíznél több kollektív kiállításon is részt vesz. Egy torinói galéria folyamatosan a nagyközönség és műgyűjtők elé viszi az alkotásait.
  
  Kacziba Andi ma Milánóban ismert és elismert textilművész, aki hajdan kislányként a szegedi nagymamával – mert így legalább csöndben maradt – folyton subázott. Úgy gondolja, innen indult a textil iránti szeretete.
  Milyenek az alkotásai? Ezeket a munkákat, illetve a tárlatok anyagát látni kellene, de most beérjük azzal, amit mesél. – Érdeklődésem a nők korával bekövetkező külső-belső változásokra, valamint a nők helyzetére irányul. 2014-ben az egyik milánói múzeumban a nők elleni erőszak témában állítottam ki, aminek sajtóvisszhangja után naponta jöttek a galériába olyan középkorú és idősebb asszonyok, akik fiatalkori sérüléseiket, élményeiket osztották meg velem. Hihetetlen érzés volt, hogy a szerepem nem az alkotás befejezéséig, illetve a kiállítás megnyitójáig tart, hanem a képzőművész segítséget is tud nyújtani. Fontos, hogy érzéseket tudok kiváltani, hogy dialógus alakul ki közöttünk, hogy gondolkodásra késztetem őket – fogalmazza meg hitvallását.
  Miközben Andit hallgatom, felmerül bennem, milyen előítéletesen gondolkodunk a modellekről. Úgy véljük, hogy felszínesen csak a külső, a szépség, a divat foglalkoztatja őket. Andi mindjárt rá is cáfol, ahogy folytatja pályájának bemutatását: – A mai társadalmakban nem akarják elfogadni az öregedést. Ma mindenki azért küzd, hogy minél tovább fiatal maradjon. A nők botoxszal töltik fel a ráncaikat. Engem az elejétől érdekelt az idő múlása. Még 2012- ben Sommer Kati sminkmester azt mondta: egyszer a te arcod aranyat fog érni. Egy 2018-as torinói tárlatomon éppen ebből a mondatból indultam ki: ha a ráncaimat arannyal töltöm fel, minél öregebb leszek, annál értékesebb is. A Turning (G)old egyéni kiállításom polaroid képein body art munkáimat mutattam be. Ragasztóba kevert aranyport vittem fel az arcomra, a ráncaimba. Ez tiltakozás és kritika is volt az általánossá vált szemlélet ellen. Mert ma mindenki olyannak akar látszani, amilyent a médiában lát. Csakhogy a digitális technikával a fotón egy pillanat alatt vékonyabb és fiatalabb lehet bárki. Ezáltal a szemlélő egy nem létező esztétikai mértékkel méri össze önmagát. A polaroid pedig az eredetit mutatja, azt, akit és amit a pillanat rögzít. A kortárs képzőművészet nem a hagyományos anyagokra épít. Andi korábban a többi között kötelet, zsákot és egyéb anyagokat használt, most éppen nejlonharisnyákkal dolgozik. Az otthon lévőket a karantén alatt mind felhasználta. Több mint háromszázat. Még a szomszédoktól is kunyerált – avat be a részletekbe. – Most rengeteg időm van nézni-nézegetni az anyagot, gondolkodni. Egy véletlen mozdulattal jön egy újabb forma, majd újabb ötlet. Folyamatosan alakul, fejlődik az alkotás – magyarázza. Az egyik múzeum nemrég kért anyagot tőle online tárlatra. De Andi még reménykedik, hogy talán ősszel újra megrendezheti a következő saját kiállítását is.
  Közben szót ejtünk arról, hogy karanténblogja felkeltette a magyar sajtó figyelmét is. – Azért vállalom a bloggal a nyilvánosságot, hogy Magyarországon egy kicsit értsék, mi történik itt körülöttünk, s otthon esetleg mire számíthatnak – mondja. Bízik benne, hogy ezzel segíteni tud a magyaroknak. S közben örül, hogy így Dunaföldvárra is eljut – legalább virtuálisan.
  A Magyar László Gimnáziumban töltött évek a fiatalkort jelentik számára: a barátokat, a motorozást, a bandázást, a pinceklubbeli bulizásokat. – Ez volt az „ereszd el a hajamat” korszakom. A tanulásban nem jártam élen, de élveztem a jól összeforrt közösséget, a remek kirándulásokat. Ott volt a Duna-part, a várudvar. Soltra, lakóhelyemre általában az utolsó busszal mentem haza. Dunaföldvár biztonságos környezet volt, ahol jó volt fiatalnak lenni – emlékezik a diákévekre.
  S hogy tervezi, miként képzeli el életének következő időszakát? – Az biztos, hogy nagy változásokat élünk meg a vírus után. A gazdasági visszaesés, az anyagi helyzet mellett az emberi kapcsolatokban lesz ez leginkább tapasztalható. Módosul az értékrendünk. A munkáimmal kapcsolatban letisztultabb gondolatok vezetnek. Több időm van most az elmélyülésre, s ez előrevisz. Milánó a kortárs képzőművészet számára ideális hely, s számomra az európai kultúra meghatározó.
  Kacziba Andi bizonyára életének, pályájának felénél tart. Áttekintve az elmúlt évtizedeket, tapasztaljuk azt a belső értékek felé fordulást, amely során egy bulizós diáklányból és a látszólag felszínes modellből elmélyült képzőművész lett. Hogy mi kell ehhez? Tanulás, akarat, értékrend, kemény munka és tehetség. Ilyen egyszerű.